Jim Jarmusch, a legeurópaibb amerikai rendező továbbmerészkedett azon az úton, amelyet már évek óta kitaposott magának. Az általa választott minimalista forma már sokfajta tartalmat kapott filmjei során, de végre elérkezett oda, ahová korábban már nagyjából mindenki, aki akár csak hasonló stílusban alkotott, mint ő. Ez az abszurd. A mester már a Hervadó virágok esetében is próbálkozott kiüresedett hősén keresztül egyfajta kafkai miniuniverzumot létrehozni, de a törekvés a mostani alkotásával vált teljessé. Az irányítás határai végtelenül töredékes, de így válik egészen letisztulttá.
Az egész filmet egy sor bűnügyi műfaj teljesen akciómentes megidézése szervezi. A főhős zavaros megbízásától az ismeretlen küldetés végpontjáig eljutunk a kémfilmtől kezdve a krimin át egészen a thrillerig, míg a cselekmény során alig történik említésre méltó esemény. Az Ügynök elindul, hogy elvégezze a Megbízói által rábízott Küldetést, amihez a szükséges ismereteket különböző Informátoroktól szerzi be. Itt senkinek sincs neve, mindenki a nagybetűs típusszereplő az éppen adott műfaj konvencióinak megfelelően. Mindenki rébuszokban beszél, a jelszavak és körmönfont idézetek tömkelegében az információ olyannyira titkos, hogy lassan a néző is rájön: itt a jelölő mögött nincs, nem lehet jelölt.
Ezzel eljutottunk ahhoz az elemhez, ami a legtöbb Jarmusch-filmre jellemző. Ahogyan az Egy éjszaka a földön, a Kávé és cigaretta és a Hervadó virágok szerkezete, úgy jelen alkotás is egy kombinációs narratíván keresztül a párbeszédekre, pontosabban a találkozó felek kommunikációképtelenségére épül. Amíg ez a meg nem értettség az Egy éjszaka a földönben az eltérő kultúrákból fakad, a Hervadó virágokban egy generációs válság kifejeződése, a Kávé és cigarettában pedig „az az üzenet, hogy nincs üzenet” alkotói problematikára reflektál, addig Az irányítás határai esetében a burkolt, többszörösen rejtjelezett információ értéktelenségére hívja fel a figyelmet. Az indirekt beszédmód, a macskakörmök közé szorított kétértelmű szövegek a nagy titokgyártás közepette elveszítik teljes tartalmukat. Jöjjön hát a minimalizmus: az Ügynök és az Informátorok közti titkosírásos üzenetek piros-zöld gyufásdobozokban váltogatják egymást, mint a jelzőlámpák fényei: irányítunk, áthaladhat, tessék megállni.
Ehhez a minimalizmushoz sokat tesz hozzá Isaac de Bankolé visszafogott, tudatosan semmitmondó játéka. Végig vele megyünk a filmben, az ő kimért modora ütközik minden találkozás során az ügyesen felskiccelt mellékszereplők karaktereivel, akár a femme fatale-t alakító Tilda Swinton, a mexikói gringó bőrébe bújt Gael García Bernal vagy a szelíd tekintetű főgonosz, Bill Murray az.
Emellett Jarmusch a nagy összeesküvés-elméletek és a teljes társadalmi ellenőrzöttség rémképére is reflektál. A film során felbukkanó mindent látó helikopterről sosem derül ki, mi célt szolgál, ahogyan az ellenséges bázis rendeltetését is jótékony balladai homály fedi. Így az értékek is relativizálódnak: főszereplőnkről nem tudjuk meg, hogy a világ megmentésért fáradozó újabb James Bond vagy csak egy közönséges terrorista. Ahogyan az sem fog kiderülni, hogy kik figyelnek minket, ha figyelnek egyáltalán. A határok, az irányítás határai elmosódtak.
A modern világ olyannyira felgyorsult, hogy elkezdett lelassulni. Mindenki figyel, és ezt úgy akarjuk egymás tudtára adni, hogy a másik nem ért belőle semmit. Abszurd. Jim Jarmusch megérkezett.
M1 - december 16., hétfő, 00:40
