Új játékkal, új vetélkedő műsorral jelentkezik szeptember elsejétől, vasárnaptól a közszolgálati televízióban Gundel Takács Gábor, a népszerűségnek örvendett Maradj talpon! műsorvezetője.
„Mindnyájan játszunk, s lelkünkre csak emelőleg hat a játékmozgás – írja Kosztolányi Dezső. Néhány sorral alább pedig hozzáteszi: „A játék fontos élettani szükséglet, melynek mindnyájan alá vagyunk vetve.” Új játékkal, új vetélkedő műsorral jelentkezik szeptember elsejétől, vasárnaptól a közszolgálati televízióban Gundel Takács Gábor, a népszerűségnek örvendett Maradj talpon! műsorvezetője.
–A szeptember a kezdet, a nekirugaszkodás, a rajt hónapja minden ember életében. Így van ez egy műsorvezető életében is, ha új műsorral lepheti meg a nézőket. Ezek szerint a Maradj talpon!-nak vége?
–Átmenetileg. Két szezon lement belőle, 296 adást ért meg, de úgy gondoltuk, hogy egyelőre félretesszük, és valami mást fogunk játszani. Az életben is így van: az ember – ahogy kedve tartja – többféle játékot játszik, váltogatja a kedvteléseit, s mi ehhez nyújtunk most lehetőséget.
–A játékra már lehet jelentkezni a vetelkedo@mtva.hu e-mail címen, de mi mondható el magáról a programról? Minden versengésben a képességeknek és a szerencsének is szerepe van.
–Tudásalapú játékról van szó, amelyben a szerencse csak másodlagos. A tudás, a tájékozottság a fontos. A közszolgálati televíziónak illik ilyen típusú játékokat kiagyalnia, azon túl, hogy a játék nagyon sok információt ad, sokat lehet belőle tanulni, jóllehet az új vetélkedőnek más a struktúrája, mint a korábbinak; másképpen kell taktikázni, ügyeskedni, kockáztatni. A lényeg röviden az, hogy a játékosok sorban állnak, én pedig Kérem a következőt! Ez a műsor címe is. Az éppen aktuális résztvevőnek négy kérdésből hármat jól kell megválaszolnia, s ezzel – a szerencsének köszönhetően – kisebb vagy nagyobb pénzösszeget nyerhet.
–Egy kínai mondás szerint minél többet tudunk, annál szerencsésebbek leszünk.
–Nem mond ennek ellent az új játékunk sem. A négy etapos kérdésekkel ugyanis szép pénzt gyűjthet össze a jelölt, aki ezek után elfoglalhatja a bajnokszéket, a trónt, amely a legtöbb pénzt szerzett játékost illeti meg. Ha egyikük összegyűjtött mondjuk hárommillió forintot, és azt mondja, köszöni szépen, számára ez elég, elfoglalhatja azt a bizonyos trónt. A következő játékos feladata, hogy túlszárnyalja, majd az utána következő, és ez így megy tovább. A játék fináléjában az a résztvevő, aki abban a napi vetélkedőben a legtöbb pénzt gyűjtötte össze, még egy döntő játék közreműködője lesz, amikor is 180 másodperc alatt 21 kérdésre kell válaszolnia. Az még a sajátosság, hogy a „döntőben” minden kérdésre két válaszlehetőség adatik, de a 21 kérdés esetében mindig a rossz (!) választ kell megmondani.
–Az embert nem egy esetben a válaszai, nem pedig a kérdései alapján ítélik meg. Ritka alkalom, hogy a helytelen a nyerő!
–Miközben sietni kell, mert tényleg ketyegnek a másodpercek, és hogy ha elfogy az idő, csökken a nyeremény. Közben figyelni kell a reflexekre, mert az ember önkéntelenül a jóra összpontosít. Nem bonyolítom túl, elég komplikált szóban elmagyarázni, mi is zajlik majd a játékban, de ha az ember nézi, egyszerűnek fogja találni.
–Next One! címmel Spanyolországban és Olaszországban már nagy sikerrel fut egy hasonló vetélkedő. Ennek a másolata lesz a magyar?
–Nem egészen. Spanyolországban ez másfél órás heti műsor, Olaszországban naponta játsszák hetven-nyolcvan percben. Mindkét helyen a műsorok jellegzetessége, hogy esztrád elemekkel színesítik. Ez nálunk nem lesz.
–Mi vezérli a vetélkedő műsorok levezetésekor? Milyen magatartásformát, stílust képvisel?
–Alapvetően nagyon sok ösztönösség van a munkában, de mindenekelőtt a játék szeretete nélkül nem megy! Mert akkor inkább futballbíró leszek. Szeretni kell az embereket, sok empátiára, ritmusérzékre, stílusérzékre van szükség, mert sokféle embertípus jön játszani, és mindenkivel a maga hangján és szintjén, a maga stílusában érdemes és kell kommunikálni. Tehát nagyon oda kell figyelni rájuk, mert egy vetélkedő műsorban mindig vannak vesztesek.
–Pedig: qui perd, gagne! Aki veszt nyer… A részvétellel is.
–De nem szabad a veszteseket sem kiszolgáltatni a nézőknek, nem szabad őket úgy elengedni a stúdióból, hogy megalázó helyzetbe kerüljenek. Egyébként nem mindig lehetséges, mert van olyan szélsőségesen buta játékos, aki nem találja ki Ady Endre nevét, és utána még el is magyarázza, hogy nem is hallott a költőről… Az ilyen ember menthetetlen. Arra mindig tekintettel kell lenni, hogy azok az emberek, akik eljönnek hozzánk játszani, másnap be fognak menni a munkahelyükre, a gyerekeik az iskolába, és nem megengedhető, hogy bármelyiküket is kifigurázzuk. Ez nagyon fontos szempont. Szabad egy kicsit csipkelődni, de ennek is van határa. Azt hiszem, hogy a stílus alapvetően csak belülről tud táplálkozni.
–Több helyütt azt olvastam, hogy Gundel Takács Gábor megtalálta önmagát a vetélkedő műsorokban, és ez az ő igazi területe.
–Nagyon sokáig színésznek készültem, de rá kellett jönnöm, hogy a színház nem az én utam, és sokkal inkább most vagyok a helyemen. Olyasmit csinálok, ami nekem való, amit szeretek, amiben harmóniát érzek, és olyan közeg, amiben jól érzem magam.
–Ezek szerint a sport csak ráadás?
–Több, mint ráadás. A sport a kezdet és a vég. Sporttal kezdtem, és azt hiszem, hogy valamikor a sporttal is fogom befejezni. Kicsi korom óta szeretem a sportot, magam is sportoltam, a mai napig benne élek, a három gyerekem is sportol, kettő kifejezetten komolyan. Remélem, hogy amikor már nem leszek alkalmas arra, hogy vetélkedőt vezessek – mert ahhoz már egy fiatalabb temperamentum kell –, a sport világa még mindig biztos pont marad a számomra. Egyébként nagyon jó kiegészítik egymást. Egy hét játékosság után kifejezetten jólesik sporttal foglalkozni, amely egészen másként foglalkoztatja az ember agyát.
–Milyen gyakran láthatjuk majd a Kérem a következőt!
–Szeptember elsejétől minden hétköznap este 52 percben. Az első adás különleges lesz. Hosszabbra nyúlik 52 percnél, és olyanok játékosok szerepelnek majd benne, akik a korábbi vetélkedőben kiemelkedtek és nyertek. Okos, jó játékosok.
